2012. május 13., vasárnap
2012. május 2., szerda
2012. március 23., péntek
Vigasztalás
Némi nosztalgiaként egy régi pécsi rajz. Még látom a kolis szobánkat, ahol sarki fészkemből épp kérek valamilyen nem annyira megfogható témát. (Hiszen így mulat egy közgázos tanonc... ;) ) Ritától meg is kaptam: vigasztalás. :)
508/2. :) Rég volt, de nem is – hiszen még ifjoncok vagyunk, nemde?
2012. március 19., hétfő
Tavaszi kompozíció halakkal és madarakkal
A szép idő előkerítette a mappa mélyéről e furcsa párosítást. De éppen ezért szeretem a kávéhabos képi világot, mert olyan játékos dolgok teremtődnek a csésze falán.
És ha már tavasz: friss színek minden mennyiségben! :)
2012. március 13., kedd
A Világ Bölcsessége
Szász Ilona: A Világ Bölcsessége meséjéhez készítettem még 2010-ben az Aranyvackor pályázathoz az alábbi képeket, melyek azóta némi változtatáson estek át: négy képből lett három. Tömörebb lett így, kifejezőbb.
A legkevesebb módosítást az első, olvasó királylány szenvedte el. Őt - mit tagadjam -, szeretem. Kicsit olyan is, mint én. Egy újabb könyv után nyúl: kérdésre választ keres, folyvást kutat.
Sokat tanultam abból a pályázatból…
A teljesség kedvéért idekívánkozik egybefűzve a négy eredeti, beadott rajz. Tény: érnie kellett.
2012. február 16., csütörtök
Chagall
Szeretem Chagallt. Álmodozó, lebegő képeit is - bár némi fenntartással.
Gondolatvilága viszont igen közelinek tűnik. Csak pár emberi apróságot ragadnék ki, miért is.
A kézírásos részletek nyomtatott formában itt olvashatók:
> Marc Chagall: Életem
A nyomtatott sorok pedig itt találhatók:
> Ingo F. Walther - Rainer Metzger: Chagall
Bolyongva a hálón, találtam rá világát megelevenítő csodás animációra:
> Andrew Melnikov - Chagall's passion
http://www.youtube.com/watch?v=IqaN8zSt8uE
Lélek és irracionalizmus. Ebben a világban ritka kincs... A visszaemlékezései is csupa-csupa szöveges képek. Szépek. Csak ajánlani tudom.
2012. február 10., péntek
Gondolkodom.
Ezért szüneteltem.
Igazából edzem magam, hogy mire, az kiderül. Érek lassan.
Iskolás koromban nem tudtam értékelni a szolfézs órákat, a zeneirodalom órákat. Nem tudtam értékelni a komoly zenének egy kis részletét sem. Ugyanígy voltam a művészettörténettel. Eszembe jut egy gimnáziumi rajzóra. A többség a rajzot, mint egy felesleges valamit, undorral cipelte a hátán. Ezért az osztály órai viselkedése cseppet sem volt mondható elégségesnek... Büntetés: hirtelen művészettörténet dolgozat. Már akkor éreztem némi bűntudatot, hogy hjaj ezt illene tudni, de, de sajnos... minden kérdésre csak valami fergetegesen hülyeséget firkálgattam... A dolgozat „csoda folytán”, Éva néni könyörületessége végett kapott egy közepes osztályzatot – de ez csak a jó indulatnak volt köszönhető... És annak, hogy azért nem akart ő ezzel engem büntetni, ha az osztály rossz is volt. - Érdekes, hogy az ilyen apró dolgok, hogy beleégnek az emlékezetembe.
Azóta érzékeny területem a művészettörténet, hiszen rengeteg időt igényelne – ami nincs. Egyre viszont rá kellett, hogy jöjjek ilyen témájú olvasmányaim esetében: ódzkodom a hosszú leírásoktól, viszont szeretem a festők saját gondolatait, a velük való közvetlen ismerkedést. Ha nincs érzés, nincs mély gondolat, hiába a hosszas ecsetelés – olvastam is valamit, meg nem is.
Számomra az olvasás és nézegetés egy mankó. Olyan mankó, amelyekkel Dalí teletűzdelte képeit – mert kellett az embereknek, hát festett. (De magának is kellett, persze.)
Hát jelentem, nekem is kell. Sok.
Ilyenkor elmegyek a könyvtárba, találomra nézegetem a művészetes könyvsorokat és halmozom a kikölcsönzött könyveket. Szeretem a könyveket – néha csak cipelni is. (Közgázos korszakomban előszeretettel jártam könyvtárba, vettem ki könyveket – nem plussz gazdasági könyveket, persze – de néha olvasatlanul vittem vissza. Szerettem az utat, mely a régi központi könyvtár felé vezetett. Végigmenni a Király utcán, átmenni a Széchenyi tér régi és girbegurba kövein a Dzsámi előtt. Jó kis út volt, sokszor megjártam. Néha azért el is olvastam a könyveket, melyeket kikölcsönöztem... ) Ez van.
Könyvek kellenek. Papír alapon. Konzervatív vagyok. Egy könyvnek megvan a varázsa, illata. Egy könyv legyen megtestesült. Egy könyv tökéletes hely a való ember keresésére, melyet a mai világ próbál eltakarni – gépiességével, törtetésével, csillogásával és pazarlásával... Könyvek kérdésekre, útkeresésekre. Csendben, kuporogva olvasva. Csodák.
Némi erőlevesként szeretném tálalni őket – kicsiny részüket. Megérdemlik.
Igazából edzem magam, hogy mire, az kiderül. Érek lassan.
Iskolás koromban nem tudtam értékelni a szolfézs órákat, a zeneirodalom órákat. Nem tudtam értékelni a komoly zenének egy kis részletét sem. Ugyanígy voltam a művészettörténettel. Eszembe jut egy gimnáziumi rajzóra. A többség a rajzot, mint egy felesleges valamit, undorral cipelte a hátán. Ezért az osztály órai viselkedése cseppet sem volt mondható elégségesnek... Büntetés: hirtelen művészettörténet dolgozat. Már akkor éreztem némi bűntudatot, hogy hjaj ezt illene tudni, de, de sajnos... minden kérdésre csak valami fergetegesen hülyeséget firkálgattam... A dolgozat „csoda folytán”, Éva néni könyörületessége végett kapott egy közepes osztályzatot – de ez csak a jó indulatnak volt köszönhető... És annak, hogy azért nem akart ő ezzel engem büntetni, ha az osztály rossz is volt. - Érdekes, hogy az ilyen apró dolgok, hogy beleégnek az emlékezetembe.
Azóta érzékeny területem a művészettörténet, hiszen rengeteg időt igényelne – ami nincs. Egyre viszont rá kellett, hogy jöjjek ilyen témájú olvasmányaim esetében: ódzkodom a hosszú leírásoktól, viszont szeretem a festők saját gondolatait, a velük való közvetlen ismerkedést. Ha nincs érzés, nincs mély gondolat, hiába a hosszas ecsetelés – olvastam is valamit, meg nem is.
Hát jelentem, nekem is kell. Sok.
Ilyenkor elmegyek a könyvtárba, találomra nézegetem a művészetes könyvsorokat és halmozom a kikölcsönzött könyveket. Szeretem a könyveket – néha csak cipelni is. (Közgázos korszakomban előszeretettel jártam könyvtárba, vettem ki könyveket – nem plussz gazdasági könyveket, persze – de néha olvasatlanul vittem vissza. Szerettem az utat, mely a régi központi könyvtár felé vezetett. Végigmenni a Király utcán, átmenni a Széchenyi tér régi és girbegurba kövein a Dzsámi előtt. Jó kis út volt, sokszor megjártam. Néha azért el is olvastam a könyveket, melyeket kikölcsönöztem... ) Ez van.
Könyvek kellenek. Papír alapon. Konzervatív vagyok. Egy könyvnek megvan a varázsa, illata. Egy könyv legyen megtestesült. Egy könyv tökéletes hely a való ember keresésére, melyet a mai világ próbál eltakarni – gépiességével, törtetésével, csillogásával és pazarlásával... Könyvek kérdésekre, útkeresésekre. Csendben, kuporogva olvasva. Csodák.
Némi erőlevesként szeretném tálalni őket – kicsiny részüket. Megérdemlik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
